Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


13. fejezet Brian4.

2013.08.16

Túl voltak a korai vacsorán, a késő délutáni nap fénye szivárgott át a behuzott függönyökön. Brian elégedetten állt fel az asztaltól, megoldotta köntösét és lecsúsztatta válláról. Megbizsergette bőrét Szofi tekintete, amint testében gyönyörködött. Elmosolyodott. Leereszkedett a frissen áthúzott ágyra, és ernyedten dőlt a párnákra. Hanyatt feküdt, két karját feje alá téve. Boldog volt és gondtalan. Fejében az elmúlt napok csodás élményei kavarogtak. Mindaz ami jó, ami kellemes, ami gyönyörteljes. Egyetlen zavaró momentumra akadt csak. Ne legyen az sem!
- Édes Kincsem! Miben vagyok én az utódod?
- Mindenben, Bálványom. - Felelte Szofi. - Mindenben.
"Mindenben" ízlelgete a szót. Ez elég tág fogalom. A rövid együtt-töltött idő alatt betekintést nyert Szofi küldetésébe, és kóstolót kapott feladatairól. Volt hát fogalma arról, milyen sokrétű munkát végez. Ámbár érezte, lelki és szellemi energiája megsokszorozódott, mióta elnyerte a boldogságot, mégis alkalmatlannak gondolta magát arra, hogy saját vállára vegye mindazt a terhet, amit most Szofi hordoz. Együtt munkálkodni a csodák asszonyával az emberek javára, ez célt és értelmet ad életének. Az ehhez szükséges képességeket megkapta, idővel megtanul bánni is velük, és akkor mindenben (Dehogy mindenben! Azokat az utálatos pénzügyeket bizony teljesen Szofira hagyja!) társa lesz Szofinak. Társa lesz. Igen. De utóda?
Mi olyan baljóslatú ebben a szóban? Mitől oly riasztó? Ekkor eszébe villant Don arckifejezése, amikor feltette neki ugyanezt a kérdést. Riadt volt, és megtagadta a választ. Kérdezd Szofitol, mondta. Most megtette, de még mindig nem érti. Megkérdi újra, áfogalmazva.
- Édes Kincsem! A társad leszek a pénzügyeken kívül mindenben. Mit jelent az, hogy az utódod?
- Társam vagy, míg élek. Azután utódom. Mindenben.
A döbbenet, hogy el fogja veszíteni, megbénította. Nem kételkedett benne, nem kezdett alkudozni vele; tudta, érezte, az igazságot hallotta. Az ő csodálatos asszonya egyszer elhagyja őt. De mégsem lesz lesz az utóda, mert ő akkor belepusztul a fájdalomba.  Isten tévedett. Ezt meg kell mondania Szofinak! Ki kell mondania!
Szofi már akkor ott ült mellette, az ágy szélén, és az ő arcát simogatta.
- Örökre hálás leszek Istennek, amiért engem jelölt ki férjeddé, de rosszul választott. Édes Kincsem, nélküled én ugyanolyan senki leszek, mint voltam. Az is csak rövid ideig, mert a fájdalom megöl. Isten tévedett.
- Nem úgy lesz az, Bálványom. Isten nem téved, legfeljebb mi nem értjük meg, mert keveset fed fel a jövőböl. Mindig csak annyit, hogy képesek legyünk tervei szerint cselekedni. Képes leszel mindarra, amit elvár töled.
Asszonya olyan szeretettel nézett rá, hogy nem bírta tovább, égö szeméből kibuggyantak a könnyek.
- Engem ez nem érdekel! Nem akarlak elveszíteni!
- Nem most lesz az, Szerelmem. Rengeteg dolgunk van a világban, és te még egyáltalán nem vagy felkészülve. Nem is tudom, valaha leszel-e?
Szofi igaz értelmében véve lekicsinylő szavait vígaszként fogadta.
- Meddig lehetünk boldogok? - Kérdezte.
- Nem tudom. De még évekig tarthat, amíg mindenre meg tudlak tanítani, és... Nem is tudom... Valahogy furcsa, de amikor azt mondtad, Isten tévedett, egy kicsit igazat adtam neked. Csak egy kicsit. A mi munkánkhoz bizonyos alapkészségek is kellenek. Meg olyanok, amik a jellemből fakadnak. Ezeket én nem tudom átadni neked, mint a különleges képességeket. Belőled néhány hiányzik. Az egyiket már te is felismerted. Ez az üzleti szellem. És nem is ez a legfontosabb. Jóval kevésbé, mint például a kegyetlenség, aminek teljesen híjával vagy. Pedig nagyon szükséges ez a munkánk során. Emlékszel Liu-Csou-ra?
Hogy is feledhette volna el? Hisz része a boldogságnak. Kapocs az esküvő és a nászágy között. Csak bólintott. Nem akarta félbeszakítani Szofi mondandóját még egy igennel sem. Valósággal itta szavait. Hiányosságai felsorolásának minden szava távolabbra és távolabbra tolja ki elvesztésének napját. Beszélj, beszélj!- Öt családjával együtt hozhattam magammal. De voltak, akiknek azt kellett mondanom: te velem jöhetsz egy jobb táborba, a feleséged itt marad. Vagy fordítva. Amit pedig kimondtam, az úgy is marad. Sok jó embert elvesztettem emiatt. Inkább maradtak ők is, mintsem szeretteiket elhagyják.
- Borzalmas ez, Kincsem! Miért nem hozhatsz el mindenkit? Nem engedik, vagy anyagi oka van?
- Egyik sem. Egy menekülttábor nem jó senkinek. Legrosszabb a birtokállamnak. Nem csak anyagi megterhelést jelent, de erkölcsit is. Végül is rabságban tartja azokat az embereket, mégha jó oka, és joga is van hozzá. Adva adná mind!
Anyagi ok? Ugyan! Ezt a mi esetükben felejtsd el. Mindenre van pénzünk, ami szükséges. A hely, ahová átköltöztetem ezeket az embereket, illetve a hely hiánya az, ami korlátozza létszámukat. De nem ez a fö ok. Ezen segithetnék, ha akarnék. A választék az igazi oka a válogatásnak. Már egyetlen hibás gyümölcs képes megrothasztani egy egész kosárnyit, egyetlen tűzelö szuka megvaditja az egész falkát. Ezekben a táborokban pedig az arány fele-fele. Muszáj kegyetlennek lennem. Ha nem ezt tenném, akkor a romlást vinném át a mi táborainkba, ami a célunk ellentéte. Szükség van a kegyetlenségre! Ezekre a helyekre nem hívlak magammal, és nem fogok örülni, ha mégis jössz.
- Megfeledkezel egy fontos körülményröl! - Mondta évődve Brian.
- Emlékeztess rá!
- Eggyek vagyunk, Kincsem! Ha testileg nem is, de mégis ott leszek. Benned. Általad. Mindent észlelek, és még bele is szólhatok!
- Igazad van. Látod, nekem is új ez a mi egységünk. Hiába tudunk róla, csak a megtapasztalás révén válhat megszokottá. Én is kezdő vagyok ebben. Légy hozzám türelmes!
- Az leszek. De térjünk vissza az előbbi témánkra! Ha úgy is részt tudok venni az életedben, ha nincs ott a testem, nem jobb, ha ott van? Például azért, hogy átölelhesselek, amikor megkívánod.
- Bizony az jól fog esni. Rettenetes munka az a válogatás, rengeteg energiát vesz ki belőlem.
- Akkor melletted helyem, Kincsem! Annak ellenére, hogy nem tetszik ez ebben a formában. - Elkomorodott. - Táborok és szelektálás! A náci haláltáborokat juttatják eszembe. Ez nyugtalanít engem. Az érdekel, mit gondolsz erröl, és mivel magyarázod, hogy az elmédben nyoma sincs ennek az összefüggésnek.
- Még sosem gondoltam erre, azért. Ott csak a kész, kiérlelt gondolataimhoz juthatsz hozzá.
- Akkor gondold végig most, és nyugtass meg!
- Legyen. Azok az orvosok az embereket az erőnlétük szerint válogatták ki. Én nem. Akiket ők kiválasztottak, azokat a biztos halálba küldték. Én jobb élethez juttatom öket, és a betegeket meggyógyítom. Elég ennyi?
- Nem. Ezt felesleges volt elmondanod. Eddig is tudtam, hogy igazad van, hogy segíteni akarsz és segítesz is az embereken. Ám én ugyanazt akarom érezni ezzel kapcsolatban, amit te. Engem zavar, hogy családokat szakítasz szét, és azok, akik ott maradnak. Kincsem! Nem bűn az, hogy sorsukra hagyod őket? Magad ismerted el, hogy ez kegyetlenség. Nem fogják ezt egyszer számonkérni töled?
- Nem bűn, és ugyan mit kérhetnének számon? Mondok egy példát. Két koldus kéreget az utcán. Az egyiknek adsz pénzt, a másiknak nem. Bűn az, hogy annak nem adtál? Számon kérheti ezt valaki rajtad? Hiszen nem vagy köteles adni egyiknek sem!
- Értem a példát, mégsem vagyok meggyőzve. Annak a koldusnak majd ad valaki más. Azok a menekültek borzalmas helyzetben vannak ott! Az életük sincs biztonságban!
- Két ember fuldoklik egy folyóban. Az egyiket kimentem, a másikat nem. Ki kérhetné számon rajtam annak az életét? Bárki megpróbálná, én csak azt felelem: Tedd, amit én! Adj annak a másiknak, mentsd ki a másikat!
- Dehát Kincsem! Nem érzel azok iránt felelősséget?
- Azt aztán végképp nem. Azokat az embereket senki sem hívta oda. Illetéktelenül hatoltak be a birtokállam területére. Te mit tennél, ha néhány kubai beköltözne a házadba? Nem öntene el az öröm, az biztos!
- Ugyan, Kincsem,  az nem ugyanaz!
- Nem hát. Házad vagy hazád; a különbség csak méretbeli, az elv ugyanaz.Azok a menekülők, amint átlépik a határt, megszegik a törvényt. Jogalap nélkül tartózkodnak a birtokállam területén, így bűncselekményt követtek el. Ezért van joga a hatóságnak összefogdosni és táborokba zárni öket. Ez tőlük nem kegyetlenség, inkább az ellenkezője. Kegyet gyakorolnak azzal, hogy nem szállítják vissza őket azonnal oda, ahonnan jöttek. Az életük védelmében.
- De borzalmas körülmények között kell élniük. Éheznek és fáznak!
- Nem ez a legrosszabb. Ezen könnyű segíteni. A különféle segélyszervezetek meg is teszik. Küldenek takarókat, tartósélelmiszert, még gyógyszert is nekik. Aztán hirdetik magukat a médiában, döngetik a mellüket. Pedig ez mind kevés. El sem tudod képzelni, mekkora a nyomorúságuk.
- Ott leszek melletted, bár már elöre félek attól, amit tapasztalni fogok. Az emlékeid a táborokról iszonyatosak. Én ezekre a dolgokra nem is gondoltam. Miért lesz rosszabb a valoságban, mint amit most az elmédböl tudtam meg?
- Mert ezek az én élményeim, az én felfogásom alapján. Nem azt mondom, hogy már belefásultam a borzalmakba, de már nem visel meg annyira, mint eleinte, vagy amennyire téged fog.
- Azt magyarázd meg nekem, miért kell ennek így lennie! Miért nem engedik őket szabadon?
- Az nem használna senkinek. Még nekik sem. Hová mennének? Mit ennének? Kitalálod?
- Nem merem. Sejtem, de nem merek belegondolni. Ugyanazt tennék, mint a felszabadított rabszolgák a polgárháború után, ugye?
- Igen, és öket nem védené senki, mint azokat a jenkik. Amint elkezdenék a fosztogatást, kivezényelnék ellenük a katonaságot. Ugyanaz lenne a sorsuk, mint ami elől menekültek.
- Akkor a táborokban kellene jobb körülményeket biztosítani nekik. Nagyobb helyet, összkomfortos házakat, több és jobb ételt, ruházatot, és mindent, ami kell. Tudom, pénz kell hozzá. Adjunk nekik!
- Kiknek?
- Azoknak, akik ezeket a táborokat fenntartják.
- Nem kell nekik. Nem a pénz nem kell, azt köszönettel fogadnák. De ők egyáltalán semmilyen tábort sem szeretnének az országukban. Ezzel